Para
Végre újra itthon. Egy ideig nem is szeretnék visszafeküdni a kórházba, pláne nem egy hosszú hétvégére, amikor csak elfektetik az ember lányát és ha nem agonizál, akkor nem is tesznek vele semmit.
Szombat délután felkeltem egy kétnapos “rosszelőérzetes” fekvés után az ágyból, rákerestem a gépen egy gyógyszerre, elolvastam a kiírtakat, aztán felegyenesedtem… és sugárban elindult belőlem a vér. Hat lépésen belül elértem a fürdőt, így volt szerencsém látni a további 4-5 adagot is, ami lüktetőn és visszatarthatatlanul előtört belőlem. Fél perc sem telt, csillapodott, akkor lépett ki utánam Gabi a kérdéssel: Te vérzel?? Betét, öltözés, papírok, telefonáltam a mentőért, összeraktam néhány dolgot, ami eszembe bírt jutni. Megjött a mentő, eseménytől a beérkezésig szerintem 10 perc sem telt el, de még nem is volt alkalmam ellenőrizni a telefonhívás és a betegfelvétel közötti időpontokat.
Odabenn egy rövid vizsgálat,és elhelyezés egy kórteremben. Aztán vártam. A szombat estét, a vasárnapot, a hétfőt. A vérzés jelzésértékűre csökkent, de gyógyszerek és egyebek nélkül. Kedden végre véget ért a bizonytalanság, az ultrahang élő magzatot mutatott, szóval megúsztuk a -hm- kalandot.
Ma engedtek haza. Keddtől végre kaptam Rutaszkorbint, ami vérzést csillapított (állítólag), de legalább valami volt. Nem volt vizsgálat, csak megkaptam a papíromat, amit jobban akkor még át sem néztem. Majd itthon. Most, mindjárt. A “fenyegető vetélés” kifejezés viszont a szemem elé került.
Nos, ezek után számtalan kérdéssel vagyok bélelve. Mit tehetek ezek után, hogy hasonló ne fordulhasson elő? Ne hajoljak előre, vagy ne egyenesedjek fel? Nem egyszerű.
