ea

Tegnap és ma sem értem el sem őt, sem a hugát. De éppen mikor a népszavazásra mentünk volna, csörgött a telefonom. Nagy örömömre ő szólt bele! Az anyja lement hozzá tegnap és felragadta magához. Majdnem két napig volt odafenn, ahogy mondta, ekkor volt a legrosszabbul, de vigyáztak rá, kaját diktáltak bele… Mi meg a párjával végigaggódtuk a hétvégét!! De most már jó…

Fél órával előtte a párjával beszéltem. Járt a lakásban, kabátot, csizmát, fegyvert, mindent a helyén talált. Szétnézett “ahogy kell”, mint mondta. Neki elhiszem Ekkor már 80% volt az esély arra, hogy a család tette rá a kezét… Mondtam, hogy fölmegyek az anyjához (a pár nem tudott tovább maradni). Ebben egyeztünk meg. Pár perccel később újra hívott, kérte, hogy várjunk még holnapig. Azután lépünk hivatalosan, ha kell.

De miután sikerült beszélni az elveszett báránnyal, ráküldtem egy sms-t megnyugtatásul. Ő hasonlómód válaszolt.

Hosszú volt ez a hétvége. Egy teljes nagykádnyi szennyesem gyűlt össze, kétszer futottam neki a mosásnak sikertelenül, pedig hetente kétszer muszály megszabadulnom a szennyestől, mert öt fő termel keményen ám! Ígyhát most mosok, immár nyugodtan. Nincs riadókészültség, ha tikkadok reggelre, aludhatok délelőtt… Elvileg a fele még hátra volna az egésznek, most mennek a nadrágok, majd vízcsere után a pulóverek és újabb csere után a törülközők… És az elmaradt lepedőhalom is tisztításra vár… De asszem ez már “egy másik történet” lesz, ebben a szakaszban már nem cserélek vizet. Nincs hová terítenem!

De legalább nyugodt vagyok és olyan náthás, hogy szájon át se nagyon kapok levegőt, így szinte fuldoklok… És vörös az orrom. Szuper!

Csak a telefonja van kikapcsolva. (A huga sem veszi fel a telefont és az sms-re sem válaszolt.) De aggaszt, hogy nem érem el. Ha otthon van, miért nem rakja töltőre a telefont? Hogy a barátja biztosan bemenjen nőnapon? Ez rossz gondolat, mivel az illető rendőr, oda megy és akkor, ahová küldik és akkor szabadul el, amikor engedik. Küldtem már rá sms-t is, e-mailt is, semmi válasz.

Én sem tudtam ma elmozdulni itthonról, vendégeket vártunk. Csak telefonálni tudtam, de az eredménytelen volt.
Ha odamegyek, nem tudom, hogy otthon van-e csak rosszul van és nem tud beengedni, vagy nincs otthon és azért nem tud beengedni. De bejutni semmiképpen nem tudok, mert nincs kulcsom!

Amit tenni tudtam: hívtam a helyi kórházat, hogy elláttak-e olyan nevű beteget. Mondták, hogy benne van a rendszerben, de tavaly május óta egyszer sem rögzítettek jelentkezést vagy ellátást… Ez a rendszerük tavaly május óta van ugyanis. De amit nekem elmondott és írt: a nőgyászati vizsgálat (igaz az magánorvos is lehetett, de akkor is a rendszerben kéne lennie, nem?), a cukros infúzió… Miskolcon is kerestem a megyei kórházban, ott nem fekszik jelenleg. A Semmelweisben is utánanéztek, ott sem volt a sürgősségin ellátva a mai nap folyamán.

Vagy otthon, vagy máshol van. Mivel nem eszik, akár rosszul is lehet, de én akkor sem tudok bejutni a lakásba! Nem eszik, úgy kell belediktálni poharanként a tejet, viszont mikor legutóbb fenn voltam, két sörösdobozt találtam a kukában és egy kortynyi pálinkát tartalmazó kétdecis szeszes üveget a hűtőjében.

Tegnap ezért is felhívtam a hugát (rákerestem a vezetéknévre, városra és utcára, így találtam meg a számát), beszéltem vele. Mondtam, milyen állapotban van, javasoltam, hogy próbálják berakni a pszichiátriára, mert depressziós, ezért nem is eszik és a cukra is lenn van, satöbbi… Önpusztító a jelenlegi életmódja! A huga szerint most is gyámság alatt van állítólag, de én nem láttam senkit körülötte, aki vigyázna rá… Aggódom miatta - de megszületett bennem a kétely is: mi van, ha hazudik? Ha nem volt az az esemény, ami után közvetlenül kaptam egy nyugodt hangú telefont, aztán másnap egy feldúltat a cselekményről? Ez már akkor gyanus volt. Mi van, ha tényleg átverés? Ha tényleg olyan ez a nő is, mint egy régebbi ismerősöm, aki ugyanennek a hónapnak a szülöttje és profi kavaróművész?

Nem akarom. Leginkább a barátja miatt. Ő rendes ember…

Folytatom.

Első karácsonyi emlék - Most már felejtek sokat, de néhány emlékmorzsa még ott figyel a por alatt. Közlekedésbiztonság szempontjából jó helyen laktunk. Nem kellett úton átmennem, hogy eljussak egyedül a boltba. Anyu egy karácsony előtti nap el is küldött otthonról és én büszkén mentem - azt már nem tudom, mit is kellett vennem. Kimentem az udvarról, át a sportpályán, fel a dombon, ott ráfordultam a járdára és csak mentem - a bolt ott volt egy ismerős ház földszintjén. Mire hazaértem, állt a fenyőfa, feldíszítve. És én meglepődtem és elhittem a Jézuskás mesét is… A fenébe! Ilyenkor úgy érzem, burokban nőttem fel és semmi rossz nem történt velem… Hogy az enyémnél jobb gyerekkort más nem is kívánhat magának.

Az első sebességélmény - Lovaskocsihoz kötődik. A “vakúri”(Sajószentpéteren az egyik délre néző domboldal) szőlőből jöttünk haza apuval. Akkor még a szürke lovunk volt meg, asszem Kati volt a neve. Az eső szemetelt, a forgalom kicsi volt még akkor. És apám engedte futni a lovat. A házak elmosódtak, a hangok is összefolytak és a ló csodás izmos teste röpítette előre a szekeret…! Az álmaimban később is sokszor visszatért ez a pillanat. Nem tudom, hány éves lehettem… Valahol négy és öt között, mert a későbbiek jóval tisztábbak…

Az első ovis emlékem - Nem voltam még három éves, mikor anyu oviba vitt, hogy dolgozhasson tovább. Tudom, hogy beszéltek előtte róla, hogy engem is biztatott… De amikor beléptünk az óvoda területére és láttam az épületet, az még él bennem. Az óvodavezető az épületen kívül várt ránk, elmentünk jobbra az irodába, aztán a dadussal körbenéztem az épületet… Nem az első emlékhez tartozik, de itt elfér: ott szereztem “jogsit”.Egészen nagy lebetonozott pályánk volt kanyarokkal és egyenes szakaszokkal… Lábbal hajtós autót vezettem, megálltam ahol kellett, imádtam a sebességet… Csak növésnek indultam és az óvodai időszak vége felé már nem fértem el az autóban Sokáig őriztem a jogosítványomat, büszke voltam arra, hogy én azok között voltam, akik letehették a vizsgát - nem voltunk túl sokan! Általában egyedül róttam a köröket, míg a többiek aludtak… De tudom, hogy másnak is volt.

Első focimeccs - A fiatalabbik bátyám játszott Sajószentpéteren. Fönt ültünk valahol, lenn pici színes emberek rohangáltak. Nem érdekelt a meccs, de annyira unalmas sem volt. Lenyomatából ítétve ez is ötéves korom előtt lehetett. Kivel is mehettem volna ilyen jeles eseményre? ANYUVAL. Jó focista volt a báttyám. Jártak sokfelé Magyarországon, de szlovákiában és Romániában is! Onnan egy vörös rómafigurát hozott nekem és többek között egy méter magas vázát magának. A rókát mellém rakta, a padlóvázát az asztal tetejére, a sparheten álló vajdlingból szedett levest vacsoraként, kenyeret hozzá… Reggel anyám elhűlve tapasztalta, hogy a kutyának eltett mosogatóvize (jó zsíros, vegyszertelen előmosogatás mellékvize) megcsappant - még a rongy is benne volt! - és hogy az asztalon egy számára mozdíthatatlan monstrum trónol. 20-25 kilót simán nyomott a váza… és egy karcolás sem esett rajta a hazaszállítás közben! A bátyám elég részeg volt, hogy mosogatólevet egyen, de elég stabil a törékeny szállítmányhoz… Én úgy emlékeztem, hogy csak NB II-ben játszott, de az idősebbik bátyám mondá, hogy NB I-ben is. Ő odáig nem jutott, lentebb volt kapus - mindketten szerettek focizni. Sajnos hiába kerestem rá a nevére, abból az időszakból nincs fenn lista…

Az első találkozás kellemes volt, bár volt valami furcsa benne. Utána még kaptam egy telefonhívást tőle, oké. De másnap ismét hívott, és olyat mondott, hogy majdnem fenékre ültem! Emiatt felmentem hozzá, megtudtam részleteket, gyakorlatilag rákényszerítettem, hogy válaszoljon rájuk, szembenézzen a problémával. Úgy tűnt, összeszedte magát azóta. De e-mailben újabb problémát írt le, aztán telefonon még rémesebb hírt közölt.

Ma boltban voltam, mikor ismét mondott valamit a betegségével kapcsolatban. Eleget ahhoz, hogy taxit hívjak arra a másfél kilométeres távra és loholjak hozzá. Órákig voltam ott. Kiürítettem a romlott ételeket a hűtőjéből (gyakorlatilag mindent kidobtam, az ételhordóban penészfoltos székelykáposztát is), kirámoltam a lejárt szavatosságú kajákat a spajzából (99-ben lejárt is volt). Raktam ehető ételeket a hűtőbe, olyat is, amihez nem kell mást ennie-innia, önmagában is hatékony éhségűző. De asszem, figyelni kell majd, mit tárol majd hosszabb ideig, ugyanis immunhiányos, hozzá erősen depressziós, egyedül él, nem eszik, ezért a vércukra is leesik és szédül, remeg, rosszul van és hányinger kínozza, ezért nem eszik és gyenge és fél és depressziós és nincs semmi életkedve és nem hiszi, hogy a friss barátja szereti, pedig látszik, és ki is tart mellette, pedig a legmélyebb pontján futottak egymásba…

Guta megüt. Kifogtam egy akkora problémahalmazt, ami elvon a családtól is, ugrásra készen tart, mert illetőm segítségre szorul, nekem pedig nincs kocsim, hogy pillanatok alatt ott teremjek és kulcsom sincs a lakásához, hogy ha rosszul lenne, be tudjak jutni… A barátjának van, már megkaptam a telszámát is, beszéltünk, találkoztunk, de a szomszédos városban lakik, és az ő élete sem egyszerű.

Illető sokat hoz ki belőlem, de sokat is vesz ki belőlem - ez két külön fogalom!

Ha előre láttam volna, nem vállalom fel… Eddig nem volt barátom, egyszerűen nem is hiányzott. Ott volt a család, a párom, kitöltötték az életem. Illetőhöz teljes napok kellenének, váltásban a párjával, hogy újra lehessen belőle valaki, hogy két héten túl is életben tudjuk tartani… Mert a jelenlegi szintjén én kb annyit nézek ki belőle. A fent leírtak mellé elég egy “cukros” rosszullét, egy kóma, és mivel egyedül él, senki nem is fedezné fel időben! A mája, a veséje is tönkremehet, szúrni, gyógyszerezni se fogja magát, ha diabéteszes lenne…
Sajnálom. Szép múltja van, de jövőt nem látok előtte. Neki is hosszú harc lenne, nekem is izzasztó készenlétek, míg optimális-közeli szintre tudna visszajönni. De ha a barátja valamiért kénytelen szakítani vele (a pasas kitartana! ezt biztos!), mert elűzi magától, akkor én már kevés leszek hozzá!

Ha nem fog enni, rákényszerítem a kórházra. Százas, hogy a pszichiátriára is bekerül majd, de neki lesz jobb. Szerintem a barátjával le kéne ülnöm és tisztázni a pénzügyeit is, a számláit is - sok felbontatlan borítékot láttam- nehogy baja legyen belőle…

Az anyja ugyanabban a lépcsőházban lakik…

Első saját történet - Teliholdas éjszaka, olyannyira, hogy holdfénynél tudtam írni! És az öreg Budus kutyus sóhajai, öreges levegővételei az ablak alatt… A francba, mindjárt elbőgöm magam… Az akkor kitalált két lényeges névvel “dolgozok” ma is. A harmadik és negyedik is változatlan… Csak a szerepük, a jellemük lett más. 1987-88 lehetett, …inkább az utóbbi. Hihetetlen, hogy húsz éve “művelek” valamit, aminek hasznát alig láttam… 2000-ben néhány novellámat kiadták hetilapban - ennyi. Fájdalmas a hiány, ha nem írok. Torlódik, leköt, zsongít… Elvonási tünetek. Egyetlen történet, egyetlen világ amit látok és érzek akár lehunyom a szemem, akár nem! Egyszerűen szeretek oda visszajárni!

Első másnaposság - Hm, ez biza felemás… Ugyanis nincs előtte részegség! A megfejtése időtt vett igénybe: 24 óra alatt 12 darab konyakos-meggyes bonbont ettem meg. Másnap elvittem a fiamat óvodába, örültem hogy odaértem, mert rettentő rosszul voltam, cikk-cakkban jártam. Hazaértem, annak méginkább örültem! Hánytam egy sort, lefeküdtem aludni, olykor felkeltem, de forgott velem a szoba. Délután kimásztam az ágyból, elslattyogtam a gyerekért és rájöttem. Azóta erre is figyelek. Mellesleg bonbonon kívül nem jut a szervezetembe alkohol Azt is a páromnak köszönhettem. Azóta négynél többet nem kapok

Első szemüveg - Ötödik tájékán írhatták föl, akkor még csak felest, de nem foglalkoztam vele. Hetedik környékén viszont már zavart, hogy nem látok élesen, így rászántam magam. Milyen volt? Mintha lavórban járnék! Borzasztó! Minden lépésnél döccentem, mert a szemem szerint a lépésnyire lévő talaj magassabban volt, mint a valóságban… Most a minusz négyes körülinél tartok. Pár éve javult a szemem, lementem ismét 2.5-re, aztán valószínűleg egy rossz monitor miatt romlott ismét. Apám panaszkodott néhány éve, hogy már nem látja tisztán azt, aki jön lefelé a dombon. “De jó neked” - mondtam erre. Én ha leveszem a szemüveget, azt sem látom, ha 100 méterre áll valaki… És ha már itt tartunk:

Első rossz fog - Egyszer húztak, bal felsőt. Valamikor alsóban. Aztán ugyanaz romlott el olyan 13 éves korom környékén. Onnantól (!) elkezdtem fogat mosni, gyakorlatilag megszállottan. 10 percnél még nem voltam hamarabb készen, a 20. percnél már a párom is unja… Az eredményről? Nem érdemes. Apám szerintem életében sosem mosott fogat, és a 65. szülinapja után (most múlt 74), valamikor nyáron közölte: van egy rossz foga! HM. Így jár az, aki unalmában szilvamagot rág és foggal töri a diót…

Első nyaralás - A keresztanyáméknál voltam három napig, vagy egy hétig? Nem tudom. Fölálltam egy korhadtnak nem tűnő favájúra, ami szétpergett alattam és egy szög a lábamba állt. Keresztanyám ecettel fertőtlenítette, átkötötte, annyi. Igaz, évekkel később is meg tudtam mutatni a nyomát, de bajom nem lett belőle.

Első stoppolás - Ó, a bátyámmal jöttünk Miskolcról! Sajóbábonynál leszálltunk a buszról, besétáltunk a településre, látogatóba a másik tesómhoz. Majd kigyalogoltunk és a bátyám a busz helyett az ő szokásos közlekedési módját választotta. Emlékszem, “egybemini” leopárdmintás ruhácskában voltam, a kocsiülés pedig erősen vendégmarasztalónak bizonyult… 16 körül lehettem. (Ősszel pedig megismertem a páromat.) Mellesleg a bátyámnak volt gyakorlata: MINDEN reggel stoppal járt dolgozni és nem késett el egyszer sem!

Chelloveck írására megpróbálom összeszedni én is az elsőimet. Már csak azért is, hogy ne tünjenek el végleg…, mert egyre inkább a múlt ködébe vész a múltam… Kezdjük ártatlanabb szilánkokkal:

Első buli - szülinapra hívtak. Volt közös fürdés az ünnepelttel (így utólag már furcsa), aztán a franciadrazséval kirakott torta, a sós pálcikák, a narancsüdító - otthon pedig minden kaját kiadtam magamból és évekkel később is visszahallottam, hogyan mulatott rajtam a fiatalabbik bátyám. Én kb 5-6 lehettem, ő pedig 14 évvel idősebb.

Első pofon - már amire emlékszem. Meghatározó élmény volt! A cirkusz hosszú ideig mindig az előttünk lévő focipályán telepedett meg. Hozzánk hozták itatni a lovakat, de az elefántokat is “Vizetbele-fölpumpálós” nyomós kutunk volt, az elefánt pedig nagy. Mire teleitta magát és az idősebbik bátyám is kifulladt, kiderült, hogy van még néhány időközben felsorakozva a háta mögött A szívességért cserébe jegyeket kaptunk, de egyébként is ott lógtam mindig a sátor körül, játszottam az egyik fehér tüllszoknyás kislánnyal - tőle kaptam az elsőt. Azt sem tudtam, mi volt az, nem is fájt annyira, csak sértette a büszkeségem. Hazamentem. Lehet, hogy azóta utálom a cirkuszt?

Első szerelem - Hm, oviban volt. Egy évvel volt nálam idősebb a srác, de nekem ő volt a “férfi”. Mennyire volt meghatározó? Nem emlékszem, hogy játszottunk volna együtt. Arra sem, hogy beszélgettünk. De legtöbbször ott voltam mögötte, hagytam, hogy utasítson - hiszen nem kért semmi olyat, ami ne lett volna természetes, teljesíthető! Uriember volt, csendes, határozott. Suliban még talán ott volt 1-2 osztályt fölöttem eggyel, aztán eltűnt. Már felsős voltam, amikor visszajött a sulimba, asszem ott járta a 7-8. osztályokat - és még mindig ugyanazt éreztem a közelében! De sosem szóltunk egymáshoz. Aztán ő elballagott, az évek teltek… És amikor anyám meghalt, ő jött érte a hullaszállítóval és vitték ki az autóhoz. Jó volt látni ismét. Önkéntelenül is rámosolyogtam - gondolom azóta sem érti ezt Ez 2000-ben volt, ha jól emlékszem. Az érzés még megvan, de az arca már homályos. Nem biztos, hogy felismerném már… De akkoris ő marad a “férfi” az óvodából…

Első csók - Három kategória van, annyi kell, hogy legyen. A kísérlet: utcámbeli srác. Együtt kezdtünk az oviban Sokat voltunk együtt kölyökkorunk óta. Fociztunk, cserebogaraztunk, szánkóztunk, később moziba jártunk - velem elengedték a szülei, mert úgy gondolták, tudok rá vigyázni Egyébként csak asszem 4 hónappal voltam idősebb nála. Ő próbálkozott először - nem jött össze. Valahogy nem ilyennek képzeltem… Még a puszitól is messzire volt. Az igazi: igen, az ott volt a szeren. Annál jobbal még nem találkoztam, pedig több mint 17 éve vagyok együtt a párommal… A tartós: kizsarolta az első napon. Haragudtam rá, de nem tágított. Igazából nem is haragudtam rá annyira, csak idegesített, hogy nem veszi figyelembe a nemleges választ. Az, hogy jó idomár, már az ismerettségünk 10. percében nyilvánvaló lett. Nem bánom. Másnak is hasonlót tudok kívánni!

Kanyarodok, nehogy a testen belüli élményeimet kezdjem ecsetelni… Nagyon arrafelé kezdtem húzódni

Első saját könyv / Első sci-fi - Nos, fogalmam sincs! Nemere meghatározó volt az életemben, ez biztos. A “galaktikás könyvek”-ből valahogy nekem is sikerült rendelni, lila gőzöm nincs, hogyan, hiszen nem volt zsebpénzem, a moziba is reggel kellett elkezdeni a készülődést, hogy a vetítés előtt négy órával apámból is elkezdhessem kiimátkozni a 20 forintot! A film este hatkor kezdődött… Az Első moziélményre ugyanígy nem emlékszem. De az első sci-fi jellegű a Vissza a jövőbe első része volt!

Nos, talán még ez belefér a mába…

Többen mondták már, leginkább a szűkebb családból. Van ugyanis olyan sokat hallott tévés szöveg, ami engem megihlet - gondolom ezzel más is így lehet… Kettő ezekből:

“Felhívjuk siket és nagyothalló nézőink figyelmét, hogy a következő filmet a teletext xyz oldalán felíratozva is megtekinthetik…” (Vagy valami hasonló)

Nálam némi fordulat után: Felhívjuk analfabéta nézőink figyelmét, hogy a következő filmet szinkronizáltuk!

————————-

A másik: “Apa! Buksi kiszökött!”

Ez már irritál egy ideje, így fordítottam: BUKSI! APA KISZÖKÖTT!! …És onnantól a véres valóság, ugye…

Hoztam egy linket. Egy szombati utas levele, aki vasárnap is megjárta. Szél, szél, na de nem bélgáz!

Mi áprilisban készülünk lemenni Ópusztaszerre. Rendezvény, elvileg már tavaly eligérkeztünk, a sztrájk kezdetéig az is biztos volt, hogy megyünk. Aztán ez bizonytalan lett, de a szervező szerint nekünk MUSZÁJ ott lennünk, így lehet, hogy kockáztatunk… Igazi kalandtúrának ígérkezik - akarom én ezt? Tudom, busszal is megközelíthető a hely, nem csak vonattal, de az én párom nem viseli el a buszt olyan hosszú távon…

Hmhm…

Nincs kétség: a többség egységes!

Mostanában már nem jó. A kedvenc napszakom volt az este, ami pihenést, de legfőképpen csendet ígért. Reményt, hogy végre írhatok, neadjisten helyet, hogy mosáskor ne legyek útban senkinek a családból… Mostanában azonban önkéntelenül, azaz akaratlanul is mérleget készítek az aznapról, s az eredmény mindig elkeserít, idegesít. Estére mindig ingerült leszek emiatt.

Hiszen nem termeltem semmi hasznot. Mi több, csak elment a pénz, kaja volt ugyan, de már nincs, nyoma volt ugyan a mosogatóban, de már az sincs… Ha dolgoznék, havonta egyszer letehetnék valamit az asztalra, így viszont nem.

Nem kapom ezt a szöveget minden nap, csak úgy két-három naponta, de már nem is mondok rá semmit. Ugyanannyi, mintha szólnék. Nem ösztönző a nyaggatás, mert nem tudok előrelépni, egyszerűen nincs hová!

Morvai (asszem) Katalin vendégként egy másik politikus kijelentésén (is) lovagolt valamelyik nap a helyi tévében, ami úgy hangzott: a nők maradjanak otthon, ne dolgozzanak. Ő ezt úgy fogta fel, hogy neki tiltani akarják az önkifejezést… Én úgy értelmeztem, hogy egy kereset is elég kéne, hogy legyen egy család eltartásához.

Ugyanő volt az, akitől a hátamon meredezett a szőr (most elárultam magam!), mikor egy Hernádi Judithoz írt levelét olvasta fel, válaszul egy “nyílt levélre”. A nyílt levélben a nők félelméről volt szó. A válaszlevélben arról, hogy HJ-nak semmi oka, de jóformán joga sincs félni, hiszen baloldali… És hogy merészel félni, mikor pl ott sem volt akkor a téren, amikor könnygázt dobáltak a rendőrök tömegoszlatásként… És hogy ő bezzeg ott volt, két lánykáját is elvitte, akiket már hetekkel hamarabb oltott, hogy milyen jó lesz, elmagyarázta nekik a kivágott közepű zászlót, meg együtt énekelték a székely himnuszt, meg satöbbisatöbbi… Hát, a jó buli végülis összejöhetett, mert a lányai sírtak a könnygáztól, de legalább magyarázhatott neki tovább…

De középiskolás diákokhoz beszélt úgy, mintha óvodásokhoz szólna, szépen lassan, hangsúlyozva… A lányom középsulis, de egyszerűen döbbenten ült a tévé előtt és nem tudott szabadulni - ő mondta rá a jelzőket, én most nem tehetem! Hátborsó, komment, minden volt részéről… Bennem is kialakult a kép a nőről, aki gyakorlatilag a frontvonalba vitte a lányait, pedig tudta mindenki, mire számíthat majd ott. Ha nem tudta volna előre, láthatta volna, mivé fajult, de kivárták a buli végét…

Nos, honnan is indultam?…

Asszem most előrángatok egy befejezést: az ilyen nőknek otthon lenne a helye. Mindig.