Egy telefonhívás
A bátyám azzal indított, hogy ismét rossz hírt kell mondania. A legutóbbi hívásában az unokatesóm férjének a halálhírét mondta…
Most is először azt kérdezte, emlékszem-e erre és erre. Persze. Övék volt az a bolt, ahová az első karácsonyos emlékem fűz. Az illető, Éva, néhány évvel idősebb volt nálam. Nem találkoztunk túl sokszor akkor sem, amikor ott laktam, és akkor sem, amikor arrafelé jártam az utcákat újságot szórva…, de tudom, kiről van szó. Ismerős. Gyerekkorom tanúja, mondhatnám.
Tanuja volt. Tegnap leszúrta a férje. Meghalt.
Most mit mondjak? Mindannyiónkkal megtörténhet? De tényleg, mit lehet erre mondani? Balesetről szóló hírre számítottam. Elgázolták. Karambolozott. Beteg volt… Nem. Egy holtomiglan-holtodiglan eskü, együtt töltött éjszakák, gyerekek, hosszú közös évek lezárása volt a szúrás. Férfitől, aki bizalmat kapott annak idején és bizalmat vesztett az évek alatt…
Nem ismerem a körülményeket. Nem is fogok tudni róla.
Csak azt írhatom, amit mondani tudtam: Hm. Sajnálom.
