ea

Ezt el kell mesélnem, hogy ti is okulhassatok belőle.
Hat év óta csináltam. Nem törtem be túl sokszor, meghát óvatos is voltam…
Az a fazon, akit legutóljára kifigyeltem, egészen különc pasas volt. Egyedül élt, nem is járt hozzá senki. A számlaszedők se csöngettek be hozzá, mindig csak cetlit hagytak - még akkor sem zavarták, ha elől dolgozott a kertben! Vasrácsok voltak a ház ablakain és szögesdrót a masszív kerítés tetején. Ez nekem elég ok volt, felkeltette az érdeklődésemet.
Az illető az Edward Major névre hallgatott. Egy fegyverszaküzletben dolgozott eladóként. Ez a tény már el kellett volna, hogy tántorítson a tervemtől, de én makacs voltam. Valamit erősen véd Mr. Major, és nekem csak azért is meg kell azt szereznem!
Heteken keresztül szemmel tartottam, követtem akár az árnyéka. Úgy tűnt a szerencse nekem kedvez. Major külföldi utazás gondolatával kacérkodott, s románcuk odáig érett, hogy be is fizetett egy déltengeri kéthetes nyaralásra. Ezt honnan tudom? Legyen az én titkom!
Eljött a nagy nap. Major távozott a színről. Kikísértem a repülőtérre, megvártam míg gépre száll, s a gép el… Még integettem is neki! Várt rám a háza, mint egy szalmaözvegy, s én nem akartam csalódást okozni. Kocsiba vágtam magam és egyenesen a háza elé hajtottam. Kit érdekelt, hogy meglátnak? Hozzá hasonlóan én is tereptarkára vettem a formát, termetes PA tipusú öngyújtó tokja dudorodott az oldalamon, nem volt mitől tartanom! Majd pont nekem fognak beszólni, mikor neki köszönni sem mernek!!
Ó, a ház adta magát örömmel…! A kocsibejáró elektromos zárja készségesen engedett, a bejárati ajtó sem kérette magát sokáig. Nevetséges, mennyi pénzt költött rácsokra meg szögesdrótra, a zárakon meg spórolni akart! Akkor legalábbis úgy tűnt… De ne vágjunk a dolgok elébe.
Szóval, könnyedén bejutottam.
Legénylakás létére egész kedves fészek volt. A pasi valamiért nagyon beindult a függönyökre, lógott az mindenhonnan, mintha ódon kastélyban jártam volna… Ráadásul az az éppencsak átlátszó, finom szövésű, ami nőn izgató lehet, de itt úgy hatott, mintha pókháló lengene plafon és padló között szabadon.
Értékek után kezdtem kutatni, de pár kerámiamacskánál és arannyal cifrázott képkeretnél többet nem találtam. Feltúrtam az egész lakást, ráakadtam a gumihölgyre is, de semmi egyéb. A szobaantenna is elárvultan ácsorgott a több részre osztott zöldre pácolt szekrény legnagyobb rekeszében… Letettem magam a szoba közepén álló fotelba, lábam a zsámolyra került, s már automatikusan nyúltam volna a távirányítóért… A francba! - gondoltam. A pasi egy helyre hordhatott össze mindent, s azt zárta le alaposan! Ha arra a kincsesbarlangra ráakadok, nyert ügyem van!
Nosza, újra kezdtem a kutatást. Pincét, padlást sem hagytam ki, már az épület tervrajzát is papírra vethettem volna… De nem akadtam rá. Dühített a rengeteg függöny is, ahogy himbálóztak az ablak- és ajtóréseken belopódzó huzatban, végül elborult az agyam és módszeresen leszaggattam az utamba kerülő lepleket. Néhány a hálószoba ajtajával szemben lévő fal mellett libegett, ezeket sem hagytam ki, bár útban nem voltak… A meglepetés itt ért. Az egyik álnok lepel orvul elárulva gazdáját a fal egy alig észrevehető repedésére terelte a figyelmemet. Profi vagyok én, nem okoz gondot az olyan zár sem, amit nem is látok! Elszöszmötöltem egy ideig, s amikor a falszakasz megmozdult…, nos, az életem legszebb pillanata volt!
Juppii! - kiáltottam föl és indultam volna befelé… A helyiség legalább akkora volt, mint a hálószoba, sejtelmes fény vont hártyát a benne felhalmozott értékekre. Tévé, videó, számítógép, jópár festmény, váza és egy helyes hevederes lőszeradagolású M 60-as, gazdagítva egy mozgásérzékelővel. Szemeztem vele, jó darab volt. Tudjátok, ennél fa és acél helyett - ahol csak lehetett - sajtolt fémlemezeket, műanyagot és gumit használtak a készítők, igaz, percenként és papíron csak 600 lövésre volt képes, ellenben a német MG 42 ennek több mint a duplájával dicsekedhetett… Nos, ez az édes szerkezet meredt rám. Naná, hogy megtorpantam! A hátamon patakokban folyt a veríték, kis túlzással azt mondhatnám, hogy már-már tócsába gyűlt alattam… A mozgásérzékelővel szerencsém lehet - jutott aztán eszembe. Ezek nem indulnak be döngicsélő legyecskétől és pillangótánctól, talán én is elrákolhatok biztonságosabb terepre… Van rá két hetem!
Nosza, belekezdtem.
A figyelmeztető lámpa olykor felvillant, percekre megdermesztett. Semmi kedvem nem volt játszani a gólyótépte nagyvad szerepét, hogy mikor Major visszatér, néhány órás szöszölés után az én gondosan macerált csontvázamat állíthassa a nappalijába… Persze, bennem volt a kétely, hogy az egész egy nagy átverés, és a mozgásérzékelő nincs összekötve a fegyverrel…, na de mi van, ha mégis?? Abban a helyzetben a szerkezet egészen “elevennek” tűnt! Centiről centire távolodtam a fegyvertől, lassan elértem a hálószoba ajtaját. Csak egy gyors ugrás, és a fal takarásába jutok…! - gondoltam. Csakhogy tagjaim már elmerevedtek a természetellenesen lassú mozgásban. Az M 60-as végiglőhette az egész házat, nekem pedig feltétlenül a bejáraton kell távoznom, mivel az ablakokon rácsok díszlenek. Húzódtam jobbra, lassan kerültem ki a lővonalból… A szerencse “ismét” mellém szegődött, kibírtam, csak a fal fedezékében rogytam össze. Izmaim és idegeim mint túlfeszített kötélkötegek, elrongyolódtak a használatban. Fél óra pihenés után erőlködnöm kellett, hogy felemeljem a fejem, s újra talpra kecmeregjek. A fal tövében osontam a sarokig, s higyjétek el, semmi kedvem nem volt újra a veszélyes zónába lépni, de azt is tudjátok, muszáj volt! A mozdulataimat Japán gésái is megirigyelhették volna, alig észrevehető apró léptekkel tipegtem a szabadulást igérő ajtó felé…
A bejárati ajtót csak kilincsre zártam, mikor bejöttem a házba, de így is jókora gondot okozott kinyitni. Percekig tartott, míg kinyújtottam oldalra a kezem, kitapogattam és lenyomtam a nyúlványt… A huzat végigsöpört a házon - ki tudja, az az őrült hol hagyhatta résnyire nyitva az ablakot! - és majd’ kikapta a kezemből a kilincset. Legalább húsz évet öregedtem abban a pillanatban.
Még mindig nem voltam biztos abban, hogy élve kijutok, pedig már megkezdtem a visszavonulás utolsó, boldog szakaszát. Kimentettem a jobb karomat és lábamat, a bal lábamat altesttel együtt, követte a felsőtestem, végül a fejem… Ha nem akartam zajt csapni, így kellett cselekednem! Szépen lassan az ajtót is behúztam magam után, s csak ezután csuklottam össze.
Ez a mozdulat egyben a szakmám végét is jelentette. Hevertem a bejárat előtt, a fejem lelógott a lépcsőre… Éltem, de nem volt kedvem nevetni. A ház előtt mindenre felkészülve három rendőrautó várakozott, mellettük hanyag tartásban uzsonnájukat fogyasztó közegek. Még így, fejjel lefelé sem volt szép látvány a mentőautó és a hullaszállító, bár némi öröm átvillant rajtam a gondolatra, hogy nekik legalább nem adtam munkát…!
Szóval, itt dekkolok a biztonságot nyújtó rácsok mögött; a tárgyalásra várnom kell még pár napot, meg Major visszaérkezése is keddre várható… Nos, akkor kiderül majd, élesítve volt-e a védelmi rendszere, mert a rend jó humorú őrei nem csekély ellenszenvről téve tanubizonyságot Mr. Major házának bejárati ajtajára nem tűzték ki a figyelmeztető táblát: VIGYÁZAT, ÉLETVESZÉLY!!