ea

- Szeretem az autókat. A fél életem bennük telt. Apám kamionsofőr volt, egyedül nevelt, sokszor kisértem el belföldi útjaira. Én voltam a mindenese: elkészítettem a szendvicseit, a hálóhelyét, maradtam a kocsiban, mikor dolgát végezni indult… Hét éve kaptam meg a jogosítványomat, attól kezdve egy időre a váltótársa is lettem. Húsz hónap alatt bejártuk az öreg Európát széltében-hosszában, rengeteg élmény fertőzte a szervezetem, amely mint egy daganat nőtt folyvást, végül kiszakadt belőlem és kézzelfogható formát öltött… “Úton” volt a címe és százezres példányszámban fogyott el. Sajnos ő nem érhette meg, hogy a világ egy szeglete megismerje a nevemet. Benn volt abban az áruházban, ahol egy őrült szerterobbantotta magát… A halálán nehezen tettem túl magam.
Azóta eltelt pár év. Folytattam a munkáját, de nem hagytam abba az írást sem. Vettem egy diktafont és vezetés közben meséltem, csak meséltem… A gépírónőm szinte naponta kapta postán a kazettákat, de gyorsan dolgozott és jól. Sorra jelentek meg a könyveim.
…Mara Harris írónő. Ízlelgettem a szót és jólesett kimondani!
Legutóbb, mikor pár hónapnyi távollét után hazatértem, nyolcszázötven lapot nyújtott át nekem.
Eddigi életem története volt.
…Most az Opelemben száguldok bele a vakvilágba, mert vezetni jó. A szürke felhők esőt igérnek, ami elmossa majd az út porát… Szeretem az esőt is. A forró aszfalt párafelhőt enged majd fel - nékem az az otthon illata!
Ötvenhárom kilométerrel később bekapcsoltam az ablaktörlőket. Az abroncsok surrogva-szörcsögve danolásztak a vízben, bennem is elindítottak egy gondolatfolyamot. Üzembe helyeztem a diktafont.
…Az alak az út jobb szélén baktatott, fekete esernyőjét a feje fölé emelve. Visszább vettem a tempóból, kitettem az indexet, hogy kikerüljem és ne csapjam fel. Ő megfordult a motorzajra, megállt és hüvelykujját világszerte ismert pozícióba emelte.
Stopposokat elvből nem veszek föl, de most kivételt tettem. A pasas ránézésre harmincas volt, magas és sportos alkatú. Amikor kinyitottam neki az ajtót, udvariasan és megnyerő mosollyal közölte hová tart. Nem esett ugyan útba, de nem érdekelt. “Elviszem - mondtam -, szálljon be…” A szemei fűzöldek voltak, lenyűgöző színárnyalat ez egy szempárnál! Arca markáns, enyhén borostás, de még érződött rajta az arcszesz illata. Helyet foglalt az “anyósülésen”, s amíg bezárta az ajtót és gondosan bekötötte magát, én igazítottam a visszapillantó tükrön, hogy gyakrabban láthassam és agyamba véshessem a vonásait. Meg kell valljam, tetszett.
Könnyedén társalgott, döbbenetes élettapasztalatai voltak, vagy lehetett volna pszichológus is… de útszélen?? A neve Joe Black volt. Felnevettem, de rendre utasított: “Nagyon komoly név ez, miss!” - mondta okítólag. “-Nem könnyű ezzel élni!” Elnézést kértem tőle, arcomat pír szinezte meg, ahogy megéreztem kutató - nem tolakodó - tekintetét.
Az út szerpentinben kanyargott, sáros volt a hegyoldalból lezúduló esővíztől. Tapasztalt sofőrként vettem az akadályt, s reméltem, más is hasonlóképpen tesz.
Alattunk meredek hegyoldal. Húszméteres fenyők csúcsaira tekinthettünk le. A fordulékony személyautó kellemesebb társ volt most, mint egy behemót kamion… Apám annak idején minden alkalmat megragadott, hogy ilyen terepen vezethessen: a szerpentinek megszállottja volt.
Én nem.
Black kikapcsolta a biztonsági övét. Köszöntem a bizalmat és figyelmeztettem a veszélyre, de ő várakozóan előre tekintett. Nem értettem. Akkor sem mikor felbukkant a metálkék Suzuki, az én sávomban. Félrekaptam a kormányt, az útpadkára kanyarodtam, de mégis belémszállt. A csattanás pillanatában már tudtam, ezt nem élhetem túl… (Utasom keze könnyedén a karomra simult.) Átszakítottuk a korlátot, az ütközés kilökött minket a semmi fölé, s ettől kezdve minden lelassult számomra. Kockánként pergett le újra az életem… Az autóm szárnyatlan, torz madárként lebbent egyre lejjebb, végcélja a szakadék alja volt. “Nyugalom…” - hallottam Black halk hangját, s nekem egyből bevillant a folytatás is: “…a hosszú élet ritka…”! Idegesen felkaccantam. (Tenyere a tenyerembe lopódzott.) A fenyő egyre közelebb került, majd derékba tört a zuhanó jármű lendületétől. A motorház az utastérbe szakadt, a kormányrúd átütötte a mellkasomat, a lábaim összeroncsolódtak…
…Black átölelte a vállamat és távolabb kísért a lángoló autótól. “Vége van, Mara…” - nyugtatott. “Lehetett volna rémesebb is! Jöjjön, már várja egy másik élet…

Leállítottam a magnót.
- Hát, ennyi volt az álom - dőltem hátra. - Egy kicsit megviselt, főleg miután - két nappal később - a könyvtárban véletlenül ráakadtam néhány majd’ huszonöt évvel ezelőtt kiadott könyvre, amelyet ez a bizonyos Mara Harris írt… Soha azelőtt nem hallottam róla, de utánaolvastam: éppen úgy halt meg, ahogyan az álmomban… Ez azt jelentené, hogy én a reinkarnációja vagyok? - nevettem föl hitetlenül. - A barátom csak mosolygott rajta. Egyébként ő keveredett bele az álomba Joe Blackként… Most merjek elindulni vele Törökországba??