ea

A lángok föllobbantak.
A lelkes közönség felüvöltött, mint éhes farkashorda, ha véres húst szimatol. Trevna fáradt tekintete végigsöpört rajtuk. Testében már ott izzott a fájdalom, ahogy a távoli gépezet sejtenként azonosította és előkészítette az időugrásra. A kínt most nagyobb örömmel fogadta, mint a messzi jövőben két évvel ezelőtt, mert bűnei végre eltöröltettek, tiszta lappal indulhat majd újra neki az életnek! Vágyta, éhezte a lüktető városi forgalmat, az este tarkafényű mulatóit; ananászos hamburger mellé lökött jéghideg üdítőt óhajtott, felszürcsölni a műmárványra löttyent kólatócsát, nem várni meg, míg elhalnak benne a buborékgyöngyök vagy orvul feltörli a pultos…
A füst jótékonyan körülölelte… Most nem kellett szembenéznie a “kitoloncoló” fényesen izzó hármas csövével, nem figyelték szenvtelen tekintetek rémült vonaglását, ahogy az ismeretlentől való félelmében béklyóit rángatva könyörgött irgalomért… Nem volt irgalom. A kormánynak kifizetődőbb volt elpazarolni alkalmanként egy közepes háztartás teljes évi energiafogyasztását, mint éveken át etetni, őriztetni többszázezer elítéltet. “Emberséges büntetés”, hangzott a jelszó.
Emberséges??
Pucér, erőteljes testeket látott maga előtt, melyeken szabadon burjánzott a szőr. Az ajaktalan szájakból erős tépőfogak villantak elő, nyál csordult… Két éve élt közöttük, küzdött az élelemért, a puszta fennmaradásért; némán tűrte gúnyolódásukat… Ha mégis megszólalt, a primitív népség sikoltozva rohant el vagy kővel, botokkal, földből kiszaggatott fűcsomókkal dobálta meg. Saját kezével rakott vályogfalú házikóját madárcsontokkal szórták körbe, csokorba kötött tollakat hajígáltak be az ablakán, mindhiába. Trevnának itt kellett megvárnia, míg a büntetése letelik. Ha elmozdul, örökre itt ragad!
Tűrt, harcolt. Hamarosan két támogatója is akadt, akik első alkalommal ugyan gyanakodva szaglászták körbe az elnyűtt ruházatot viselő szőke, csupaszbőrű, idegen nőstényt, aztán mégis elfogadták csapattársnak. Élelmet hoztak neki, védték a törzsbeli nőstények bántalmazásaitól. Hatalmas fiatal hímek voltak, érdeklődők, tudásra éhesek, meglepően értelmesek. Bevackoltak a kunyhóba, mely nagyobb védelmet nyújtott az est hidege és a metsző szél ellen, mint a szénafészek, minden kiutasításra vicsorgással válaszoltak, de “házőrzőnek” és testőrnek kitűnően beváltak. Hamar megtanulták tisztelni és használni a tüzet, nem rohantak el a hangját hallva, órákig beszélhetett hozzájuk, társasága volt… Egy pár hónapig kitartott a magánéleti témánál, majd áttért az akciódúsabb filmekre. Szavait jól érthető mozdulatokkal is kísérte, így a tudatlan őslakók megismerhették az aikidó, a dzsúdó, a birkózás egyes elemeit… Fizikai erejükkel szemben azonban tehetetlen volt, akarata ellenére cipelték magukkal élelemgyűjtő körútjukra, s nem egyszer előfordult, hogy védencük borzongva talált az avar közt kutatva lerágott emberi csontokat, bezúzott koponyát… Másoknak nem volt szerencséje.
A lángok már belekaptak alig-ruhájába, megperzselték a bőrét. A fájdalmat távoli ingerként érzékelte, a hangok összemosódtak a fejében. A “kitoloncoló” zúgása erősödött, de még nem nyomta el a múlt lényeinek üvöltését…
Mögötte lépések kavarták föl a szikrákat, nedves szőr szaga keveredett a füsttel. A jelen kor primitív lakóinak hűtlen, de emberséges egyede kockáztatva épségét mögéje osont, hogy enyhítsen kínjain… Trevna rémülten vonaglott meg, rádöbbenve volt testőre jövetelének okára. Üvöltve tiltakozott, de hangja beleveszett a tűz ropogásába és a csapat őrjöngő rikoltozásába.
Az izmos, szőrdús alkar eltakarta a szemét, a tenyér a fülére tapadt, a másik kar a tarkóját érintve a másik fülére simult…
A roppanás hangját nem nyomta el a test döndülése sem a fertőtlenítőszagú hideg kövezeten.