ea

Komor, szürke égbolt, füst, fegyverropogás. Megfáradt, lelkileg kiégett emberek - sok halált láttak, sok halált okoztak. Gyilkosok.

Persze. Odalenn nem tehettek mást. Életben akartak maradni, hogy hazatérjenek a családjukhoz, a szüleikhez, a menyasszonyukhoz.
Mit számított, hogy mások családjának, szülőjének, menyasszonyának az élete árán? Vajjon belegondoltak? Eszükbe jutottak az otthon maradottak, ha rémülten összebújó “civileket” láttak? Emberek tudtak maradni embertelen körülmények között?

Vietnám után a “Rambo-félékre” hogyan néztek? Hősként vagy gyilkosként? Lehetett hozzájuk érni hátulról közelítve? Meglepetésként átölelni őket? Lufit pukkasztani el a közelükben?

Anyám 1938-ban született. Sokat játszott a kertjükben, abban az időben ló helyett szamaruk volt - a lovakra máshol volt szükség: a harctéren vagy a fazékban… És emlékezett arra is - felejthetetlen emlék lehetett - mikor a hátsó kertben álló fájukat egy bombatalálat elvitte. Az alatta álló szamárral együtt.

Ezek a képek vajjon a “játékos embert” ábrázolják? Vagy így pihentek? Vagy egyszerűen csak emberek? Vannak határok? Sosem tudjuk meg…